Hogyan tanultak Mikszáth gyermekei “észrevétlenül” idegen nyelvet?

Mikszátnak van egy aranyos novellája, ahol leírja a fiai francia tanulásának történetét. Megtudhatjuk, hogyan veszi rá őket a nyelvtanulásra, majd amikor a fiai le akarják leplezni, hogy tanítójuk nem tud eléggé franciául, biztosít nekik szótárt és könyvet is.

“Hanem iszen volt is dolga a szótárnak! Ki nem bocsátották szinte reggeltől estig a kezükből, búvárolták, turkálták, kikeresték, bevágták a legkülönösebb szavakat és keresztkérdésekbe fogták a kis brebist, aki most már több szerencsével siklott ki a körmeikből.”

A jutalom: ha nyelvtani hibán is kapják a tanítójukat, vesz nekik biciklit (ami nagy dolog volt abban az időben). Az aktív “leleplezési hadjárat” során a gyerekek szinte észrevétlenül megtanultak franciául.

Letöltés pdf formátumban, Mikszáth Aussi brevis (3 oldal)

Mikszáth Kálmán:  Aussi brebis

Rövidített változat

Egy kurta esztendő előtt itt járt Párisból a francia fordítóm. Nagy csodálkozás fogta el, hogy én nem tudtam vele franciául beszélni, tágra dagadtak a szemei, összecsapta a kezeit. Én is csodálkozhattam volna, hogy ő meg nem tudott velem magyarul beszélni, de én nem csodálkoztam, mert ez még barbárabb színben tüntetett volna föl. Pedig mellettem van a logika, mert én nem akarok tőle franciából magyarra fordítani semmit, míg ellenben ő magyarból fordítja franciára a munkáimat…

Miután szótár segélyével kibeszélgettük magunkat, én a folytonos szégyenkezésben azzal az eltökéléssel fogtam vele kezet, hogy mindjárt holnap franciára kezdem taníttatni gyermekeimet. Ő pedig azzal az eltökéléssel búcsúzott, hogy a további munkáimat is lefordítja. Hát igen, hadd tanuljanak a gyerekek. Ha már én szamár maradtam, legalább ők legyenek okosak.

Hiszen azt is mondhatnám ilyen szégyenletes eset után, hogy ide azt a grammatikát, nekivágok annak a francia nyelvnek, de hát az ember jobban szereti a gyerekeit magánál, inkább azokra gondol, de még kényelmesebb is, hogy mások tanuljanak, ne maga az ember. Ez egyszer így van. Hát tanulni fognak, punktum. Fölkiabáltam összes ismerőseimet valami francia fiú vagy leányka után, akitől játszva sajátítsák el a gallok nyelvét.

Hanem a fickók savanyú képet vágtak a dologhoz. Éppen abban a korban vannak, amikor ez a mi fajtánk azt hiszi, hogy az egész világ nem áll csak magyarokból és németekből.

Mikor előhoztam a fiuknak, hogy franciául fognak tanulni, nem igen lelkesedtek; ők is kiálltak a maguk ellenvetéseivel.

– Minek az?

– Hát mert az igen szép, ha valaki franciául tud.

– De mire való? – kérdezte Bercike.

– Beszélgetni fogtok a francia nevelőnővel.

– De mi nem akarunk vele beszélgetni.

– Hát akkor egymással fogtok beszélgetni.

– De egymással csak magyarul szeretünk beszélni.

– Hát akkor a franciákkal fogtok franciául beszélni.

– Hol vannak? (t. i. a franciák.)

– Otthon, az országukban. Majd, ha nagyok lesztek, elviszlek egyszer Franciaországba, beutazzuk és akkor ti lesztek ott a tolmácsaim.

– Igazán van ország, apa, ahol a parasztok is franciául beszélnek? – kérdé Bercike bámész szemekkel.

– Hogyne. Még pedig nagyobb Magyarországnál.

– Igaz, Laci? – kérdé ismét Bercike Lacira tekintve. (Nekem nem akarta hinni a kis zsivány.)

– Hát nem láttad a mappán, te vaksi? – förmedt rá, a gimnazista szuverén fölényével.

– Én inkább nem megyek. Hadd tanuljon a Laci.

– Én se megyek – csökönyösködött Laci.

Láttam, hogy most már csak ravaszsággal lehet dülőre vinni az akaratomat.

– Ej, pedig jó volna, ha tudnátok valami extra nyelvet, hogy mikor valami titkos dologról akarnátok egymással szót váltani, ne értsék a pajtásaitok, se a Gyuri, se a Miska, se a Pali. – Teringette, hogy enné ezeket a méreg, de még mi se értenők, hogy mit beszéltek, t. i. a mama és én. Az volna a nagy parádé.

Ez tetszett nekik. Összepislogtak a barna szemecskéikkel és ez a megegyezést jelentette. Igen, az nagy parádé volna.

– Hát nem bánom, apa – jegyzé meg Laci.

– És te Berci?

Vállat vont, hogy ő se bánja.

Ezzel átestünk az első nehézségen. Harmadnapra megvolt az élő grammatika is, egy francia nyelvmesternének a leánykája. Egy kedves kis bakfis a Karolin, aki játszani és hancúrozni is fog még a fiukkal.

Az is nagy előnye volt, hogy jól beszélt magyarul, mert már ő itt Pesten született, (vagy tizenöt év előtt.) Ha nem tudna jól magyarul, kinevetnék és nem lenne semmi tekintélye előttük.

A fiúknak persze nem volt szabad tudni, hogy a Karolin magyar lány: előttük ez teljesen aláásná a tekintélyét. Abban semmi gyanúsat nem találtak, hogy jól beszél magyarul. Magyar gyerek előtt természetesnek látszik, hogy magyarul még a rézbőrű indián is tud.

De magukhoz való eszük nekik is van. És az első társalgási óra épen ezért nem jól sikerült. Pedig szép és ünnepélyes dolog volt az, mikor a három gyermek letelepedett az asztal körül, az enyimek nevetgélve egymásra, de ellenséges szemmel méregetve a liliputi nevelőnőt, a harmadik gyermeket, ki fülig pirulva ült köztük, komolyra torzítva vékony eleven arcocskáját, mint egy anyóka. Ő még jobban félt szegényke, mint a tanítványai, szíve bizonnyal hangosan dobogott a hótiszta fehér blúz alatt, mert először ült ma a katedrán. Az én kölykeim csak a francia nyelvbe fognak bele, de a kis Karolin megindul egy nyomorú úton, félénken, bizonytalanul, talán szepegve is, mint a kis csirke, mikor először kezdi kikaparni a saját napi élelmét.

A szobában levő tárgyak francia neve csakhamar kimerül. Az asztal, a lámpa, a szék, a könyv neve mind tudomásul vétetik, utána mondani ugyan nem akarják (mert nevetségesen hangzik), hanem most már ők kezdenek kérdezni újakat.

– Nem, az nem, – kiált közbe a Berci, – hanem hogy hívják a juhot?

– Brebis, – mondja Karolin.

– Brebi! Brebi! Bolondság. Igazán Brebinek hivják?

– Ha egyszer mondom, – felelé a kis tanítónő tettetett szigorral.

– És hogy van a bárány?

Karolin zavarba jön, de a mai nap nagy szerepe nem tűri meg a hosszú habozást.

– Aussi brebis, – felelte. – Az is brebis.

De már erre kitör a hahota, ujjongás. A kis fickók fölkerekednek az asztaltól s diadalmas arccal, táncolva, ugrálva rohannak a szobámba.

– A kisasszony nem tud franciául. Nem tud. Nem tud. Hidd meg apa, nem tud!

– Hujjujú! – ordítozta a kisebbik. – Semmit se tud a kisasszony!

– Ejnye, mit beszéltek! Mordizom adta, hol a nádpálca? Már hogy ne tudna?

Laci állásba teszi magát, mint egy igazi férfi.

– Ha én egyszer azt mondom, hát az úgy is van. Tudod, apa, hogy én soha se szoktam hazudni. A leány csakugyan nem tud franciául. Hát mondd meg már most, hogy lehet-e olyan bolond ország, ahol egyformán hívják a bárányt és a juhot? Hogy kérne ott a szakácsnénk egy kiló bárányhúst és egy félkiló juh húst a mészárszékben.

A gyereknek tökéletes igaza volt, mindjárt is átláttam, hogy a kis Karolin bizonyosan sohase járt falun és nem látott se eleven bárányt, se eleven juhot, legföljebb sült alakjában kerülhetett eléje a juhcsalád s nem vigyázta meg az egyes családtagokat, a kost és a jerkét, az ürüt, a juhot, a bárányt, egyenkint. Hanem hát ki nem szolgáltathattam a tudatlanságát prédának (…).

Szóval, kivágtam valahogy nagynehezen Karolint, de azért a fiuk nem említették egymás közt más néven, csak „Aussi brebis“-nek. Sőt annyira ragadós az afféle, hogy mi is csak „Aussi brebis“-nek hívjuk attól a naptól kezdve.

Este az ágyban levetkőzve, hallottam őket sokáig petyegni. Berci kezdte:

– Hidd meg, Laci, még se tud az Aussi brebis franciául.

– Én is azt mondom.

– Ne tanuljunk tőle.

– Ne tanuljunk.

Másnap megint eljött az Aussi brebis; az anyjuk csak nagy nehezen birta a lázadókat behajtani a tanuláshoz és most megint megfogták a szegény kis Aussi brebist. Nem volt szerencséje. Azt kérdezték, hogy hívják a lovat.

– Cheval.

– De hát a csikót?

– Petit cheval.

Hurrah! Hurrah! Soha se hallott még az Aussi brebis ilyen diadal-orditást. Az a hahota, ami megcsendült, mintha tiz csengetyű csilingelne, az a rohanás ki a szobából:

– Éljen, éljen Aussi brebis! Semmit se tud Aussi brebis!

(Majd hogy el nem süllyedett szégyenletében a boldogtalan lányka.) (…)

Azt követelték, hogy vegyek nekik most mindjárt egy magyar-francia szótárt.

Mit akartok a szótárral?

– Meg akarjuk fogni az Aussi brebist. Mert biztos, hogy nem tud franciául. A szótárból majd előre kinézzük és úgy kérdezősködünk. Mert ha szótárunk nincs, mindent mondhat.

Nosza, mit volt tenni, mint rögtön szalasztani a cselédet a Carrier János szótáráért.

– Hát csak fogdossátok az Aussi brebist!

Hanem iszen volt is dolga a szótárnak! Ki nem bocsátották szinte reggeltől estig a kezükből, búvárolták, turkálták, kikeresték, bevágták a legkülönösebb szavakat és keresztkérdésekbe fogták a kis brebist, aki most már több szerencsével siklott ki a körmeikből.

Amely nap ráértem, mindig kikérdezgettem.

– Mennyire vagytok az Aussi brebis-vel?

– Majdnem megfogtuk vagy kétszer, de ledisputálta a hibáit. Pedig biztos, hogy nem sokat tud.

– Hát csak süssétek ki rá.

– És mi lesz a jutalmunk?

– Megverem.

– És még?

– És nem fog kelleni tanulnotok.

– Jól van.

Még csak nagyobb szenvedélylyel, kedvvel folytatták a hajszát. Végre egy napon kezdték belátni, hogy mégis sok szót tud a kis brebis. A Bercike megsimogatta az államat: „Ne verd meg, apa.“

Játszott is velük, tehát megszerették. Most már én kezdtem őket bizgatni.

– Tudjátok mit, fiuk, hát nem verem meg z Aussi brebist. Hanem most már én is gyanakszom, hogy meg lehet fogni, de nem a szavakban, hanem a ragozásban és a nyelvtani szabályokban. Amelyiktek megfogja, kap egy biciklit.

Mind a kettő bizonykodott, hogy megfogja, hanem hozassam meg nekik a nyelvtant, hogy előre készülhessenek.

Meghozattam nekik a nyelvtant is, vastag, erős disznóbőrbe kötve. Most is itt hever az asztalon, ahol e sorokat írom, de csupa rongy már, csupa foszlány… Ki kell a szemétre hajitani.

Addig, addig fogdosták vele az Aussi brebist, míg mind a fejükbe szaladt, ami benne volt s egy nap csak azon vették észre magukat, amint már tizennégy hónapig üldögéltek délutánokint a nagy ebédlőasztal körül, hogy az ördög se ösmeri már meg, hogy a három gyerek közül melyik beszél jobban franciául, az Aussi brebis-e, vagy az én porontyaim.